Osztályába járt Hagelmayer István, az Állami Számvevőszék első elnöke, akinek iskolánk egyik aulája és a falon elhelyezett emléktábla állít emléket.
Ezúton köszöntjük Prohászka Marcellt Császár Renáta tanárnő szavaival az iskola nevében. Majd egy 2011-ben készült interjúban ismerhetjük meg az ünnepelt Esztergomi tevékenységét. Az interjút Juhász Fanni 12/E osztályos tanuló és Harcz Gyöngyi tanárnő készítették.

 

Kedves Marci bácsi!

Különleges pillanat volt számunkra az, amikor megismertünk.

Iskolánk tanára voltál te is, osztályfőnöke az iskolánkban 1953-ban érettségiző Hagelmayer-osztálynak, amelyet osztályfőnökként immár 70 éven keresztül összetartottál, példát mutatva arról, hogyan lehet az emberi kapcsolatokat megőrizni, fejleszteni és tovább adni. Arról, hogy a jó tanár nemcsak tanító, hanem mester és barát is.

Kirajzolódott előttünk egy ember, aki jelenlétével, iránymutatásával meghatározta egy osztálynyi tanuló életét és jellemét. Aki a nehéz körülmények dacára is ember tudott maradni, és egy pillanatra sem tévesztette szeme elől azt, ami a legfontosabb egy közösségben: a bizalmat, a jelenlétet, a tartást, és a barátságot, amelyre mindig lehet számítani.

Amikor megismertünk téged, megértettük, hogy mi az az emberi nagyság, amely rávesz egy osztályt arra, hogy 70 éven keresztül ne engedjék el egymás kezét. 

Számunkra ez az összetartozás példaértékű. És ma 100 éves lettél.

Köszönjük Neked és az Osztályodnak az emberi melegséget, a szépséget, amelyet minden egyes alkalommal, amikor találkoztunk, sugároztatok, amellyel emlékeztettetek az élet valódi, igazán fontos értékrendjére.

Isten éltessen sokáig, Marci bácsi! Születésnapod alkalmából a világ minden boldogságát kívánjuk Neked!

 

Sok szeretettel

az esztergomi Balassa Iskola nevében

Császár Renáta tanárnő

Esztergom, 2024.06.14

 

Interjú Prohászka Marcell tanár úrral

 

Marci bácsi, nyilván nagyon sokat tudna mesélni nekünk iskolánk azon korszakáról, amikor még Ön is nálunk tanított. Milyen volt ez az időszak egy tanár szemével?

Elég régen volt az, és fel kell az embernek eleveníteni az emlékeit... De könnyű évszámokhoz kötni a tanári pályámat és az esztergomi működésemet. 1949-ben kerültem Esztergomba, rögtön a diplomám megszerzése után. Igaz, hogy elég körülményesen, mert szeptemberben a tanítás megkezdődött, és nekem még nem volt kezemben a kinevezés. A Vallás és Közoktatásügyi Minisztériumban dőlt el akkor a végzett pedagógusok irányítása, nem úgy, mint manapság. Bementem a minisztériumba a hónap közepén és akkor azt mondták, van lehetőségem Győr, Komárom és Esztergom között. Engem Esztergom fogott meg a legjobban. Korábban már jártam ott kirándulások keretében, nagyon szép kis város volt. Rögtön oda pályáztam. Felvidéki menekült lévén az északi határ közelében szerettem volna elhelyezkedni, hogy a Csehszlovákiában maradt szüleimmel könnyebben tarthassam a kapcsolatot.

Bár szeptember vége felé jártunk, és még mindig csak rostokoltam Budapesten, és fogalmam sem volt, hogy intézkedtek-e vagy sem. Bemenve a minisztériumba a kezembe nyomták a papírt, szeptember 19-én. Másnap már Esztergomba utaztam, és az igazgató úrnál jelentkeztem. Nagy nehezen találtam meg az iskolát, mert akkoriban az iskola neve Közgazdasági Gimnázium volt, és aki hallotta, hogy gimnázium, más gimnáziumba irányított. Végül azért rátaláltam a Deák Ferenc utca 2. szám alatti épületre. Jelentkeztem az igazgatói irodában, ahol nagy örömmel fogadtak, és Halász Margit valamint Vargha Piroska tanárnők jelenlétében letettem az esküt. Az igazgató Csapó Kálmán volt, nagyon barátságosan fogadott, kezembe csapott, és azt mondta: ,,Jókor jöttél, mindjárt hasznodat is veszem!" Az igazgató úr nem sokat teketóriázott, jelentkezésem után az elő becsöngetésnél már be is vitt az osztályba és azzal kezdte, hogy: ,,Bemutatom Prohászka Marcell kartársat, aki a könyvvitelt és a matematikát fogja tanítani, és osztályfőnökötök lesz." Én csodálkoztam, hogy ez ilyen gyorsan és váratlanul megy... Bemutatkoztam nekik, és meglepődve tapasztalták, hogy egy hadviselt, fogságból hazatért személyiség lesz az osztályfőnökük.

Aztán kiderült utólagosan, hogy annak a csupa fiú osztálynak párhuzamosan volt egy leányosztálya, nem volt koedukáció, csak a fölsőbb osztályokban. Mint a fiúknál az természetes, elég rakoncátlanok és az osztályfőnöknőjük pedig nem bírt velük, és éppen le akarták váltani, de nem volt kire, és kapóra jöttem, mindjárt át is adták az osztályfőnökséget is, ami nekem nagyon tetszett. Az előzetes tájékoztatás alapján rövidesen magam is tapasztaltam, hogy ráfér az osztályra egy határozott férfiember. Az alig tíz éves korkülönbség ellenére az új osztályfőnökük atyáskodó szeretettel vezette osztályát az érettségükig.

Ön Esztergomban született?

Nem, én Felvidékről származom, Érsekújvárról. Ez a származás akkoriban elég problematikus volt, mert a háború éppen hogy befejeződött. Én megkezdtem az egyetemet, és közben be kellett, hogy vonuljak. Katonai szolgálatra is felhívtak, frontszolgálaton is voltam, azután hadifogságba is kerültem Németországban. A fogságból visszatérve a határok már visszaálltak az első bécsi döntés alapján, és a jó magyarokat akik örvendeztek, hogy felszabadultak annak idején a bécsi döntés alapján, azokat nem szívesen vették, áruló magyaroknak minősítették. Nyugtom nem volt otthon, még a rendőrség részéről bizonyos üldözés, keresgélés is volt. Legjobbnak láttam, hogy folytatom a tanulmányaimat Pesten, amit 1949-ben végeztem el. Tehát a felvidéki származásom annyiban érdekes, hogy menekült diákként tengtem-lengtem Budapesten. Haza a szülőkhöz csak zöld határokon keresztül, csónakokkal az Ipolyon juthattam.

Egy nagyon komikus eset is történt. 7 napig vártuk, hogy az Ipoly vízszintje lejjebb szálljon, mert nem lehetett lehúzott cipőkkel átsétálni. Derékig ért éppen akkor a víz. Kellett egy embert keresni, akinek volt halásznadrágja, ami derékig ért. A hátára felvett, és úgy vitt be minket, ám megbotlott, elesett és bedőltünk télikabátostul az Ipoly vizébe. Ilyen apróságok előfordultak, ennek nem volt azonban vége, mert odaát elkaptak, és akkor 2-3 napig kérdezősködtek, hogy milyen céllal és hova készülünk. A menekültség bizonyos mértékben hasznos is volt, az egyetemen ezt figyelembe vették, és menzai segélyeket, tandíjmentességet biztosítottak számunkra.

Ez a menekült státuszom megváltozott, mert időközben a családunk megkapta a kitelepítési értesítést Érsekújvárott, az egész Felvidéken lakosságcsere-egyezmény címen a magyarországi szlovákokat áttelepítették Szlovákiába, minket pedig kitelepítettek. Én sosem mondom ezt lakosságcserének, hanem kimondott kitelepítésnek. Sok családot Csehországba is ,,deportáltak". Aztán amikor kitelepítetté váltam, akkor még könnyebb lett a helyzetem, mert akkor már bizonyos jogok is megillettek. A magyar állampolgárságot megkaptam, és ennek alapján tanulmányaimat még jobban megkönnyebbítették. Főleg az elhelyezkedésemre volt ez nagy kihatással, mert semmi gond és akadály nem volt, hogy én, mint magyar állampolgár elhelyezkedhessek. Ez történt 1949-ben, az egyetem elvégzése után Esztergomban.

Ön hány éven keresztül tanított az iskolánkban?

Nagyon rövid ideig, 1949-ben rám bízták ezt a fiúosztályt, akiket leérettségiztettem, 1953-ban Esztergomban be is fejeztem a működésemet. Tudniillik menetközben megnősültem, és útban is volt már az első gyermekünk. Lakásunk azonban nem volt, albérletben laktunk ketten egy kis szobácskában. Kritikus dolog volt, hogy hol is élhetnénk. Komáromban adódott lehetőség, ide átjöttem, ami nagyon könnyű volt, hiszen a bátyám már itt tanított, itt volt ő is pedagógus, a Közgazdasági Technikumban. További életem, egészen a mai napig is itt folyik.

Milyen volt akkoriban a tantestület a rövid 4 év alatt?

A tantestületbe hamarosan sikerült beilleszkednem. Meglepett az a barátságos fogadtatás, ahogyan az igazgató örült, hogy kapott egy nevelőt, akire ugyancsak nagy szükség volt, mert óraadókkal tudta csak megoldani a matematika oktatását. Sárgai József volt az elődöm, és a 4 osztályt egybe átadták nekem. Borzasztó nagy teher volt az ugye, hogy egy kezdő pedagógusnak rögtön a négy osztályon keresztülvinni a matematikát. Sőt, az érettségire is felkészülni... Ez is megoldódott, problémám nem volt. Biztosítottak nekem ott albérletet rögtön egy ismeretségen keresztül. Úgyhogy már az első nap megvolt, hol hajthatom le a fejem, és ez nagy dolog volt, mert Esztergomban abban az időben elég nehezen lehetett biztonságos szálláshoz jutni.

Szakos nevelők közül a legjelentősebb személy Czellér Erzsébet, később Miskolci Tivadar... Ő a könyvvitel nagy szakembere volt. Aztán másik jelentős személy Vörös Marianna, aki kezdetektől fogva, hogy létrehozták az iskolát ott volt. Volt még a Halász Margit, aki egy koncentrációs táborból visszatért személyiség volt. Nagyon kedves személy volt, látszott, hogy a pártfogásába vette a magányos embert, akinek problémái lehettek. Ő a humán tárgyakat oktatta. Segített sok mindenben. Különórákat biztosított, hogy legyen egy kis plusz keresetem.

A fizetésem akkoriban 437 Ft volt. Nem lehet elképzelni, hogy ez mennyit ért annak idején. Nem túl sokat. Annyira nem sokat, hogy már kellett, hogy változtassanak. Januártól 530 Ft-ra fölemelték. Csekély emelés, de ez akkoriban jelentős volt.

Megemlíteném még az eskütételeket is. Ezzel mindig szoktam dicsekedni, hogy az életemben hány esküt tettem. Esküdtem Horthyra, Szálasira, esküdtem a Magyar Köztársaságra aztán pár hónappal később a Magyar Népköztársaságra. 4 esküvel a hátam mögött... Ez azért olyan muris dolog volt, és az ember csak úgy elcsodálkozott rajta, hogy miért kell az esküt tenni, hogyha ugyanaz a szöveg csak hát a politikai változásoknak megfelelően hol ilyen, hol olyan formátumra kellett esküdni.

Kiemelkedő személyiség volt még Magyar József, és Geletei Ervin. A tantestület tovább gyarapodott a következő években Pószh Jánossal, Palotai Margittal Kardos Évával, és Szanyi István szaktanárokkal. A négyéves működésem alatt baráti, jó viszony jellemezte az egész tantestület munkáját.

Az 1949/50-es tanév végén komoly feladat várt az iskolára. Az egyházi iskolák államosítása révén átköltözhettünk az apácák kiürített épületébe. Nyári szabadságomat költözködéssel töltöttem el. Haza nem mehettem, új hazámban még nem voltak ismerőseim. A régi iskola kiürítése, az új berendezése komoly munkával járt. (Könyvtár, kémiai szertár gondos becsomagolása, ki-, illetve az új helyen behordása és általában a berendezkedés) Szeptemberre minden elkészült, tágasabb, kultúrált környezetben folytatódhatott a tanítás. Az iskola szellemisége változó volt. Érződött a város ,,klerikális-reakciós" múltjának a hatása mind a tanárok, mind a tanulók körében. A párttagok nem éltek vissza ,,előnyös helyzetükkel", legalábbis rövid ottlétem alatt ilyet nem tapasztaltam.

Sokat adott az iskola az egészségnevelés kultúrált alkalmazására. Mozgósították az egész iskolát egy-egy közös kirándulásra. Emlékezetes marad a dobogókői gyalogtúra, valamint a budai barlangok bebarangolása. Felelősségteljes dolog volt ilyen tömeges sereg egybetartása, ellenőrzése, programszerű levezetése. Az iskola minden diákja beszerveződött az MHK-mozgalomba (Munkára-Harcra Kész), amelyek kötelező próbáit közösen bonyolítottuk le. A versenyek, a vetélkedések szellemisége meghaladja a mai ,,bulik" szellemiségét.

Milyen volt az oktatói szellem?

Nagyon barátságos, nagyon konstruktív. Egymást segítettük. Később egy évvel jött egy újabb kezdő fiatalember Pószh János. Vele nagyon jó barátságba is kerültem. Mint fiatalok azért tudtuk élvezni az életet. Magányos fiatalemberek voltunk, akik mindig szívesen vették, ha jóllakhatnak. Nagyon jó lecsót tudtam készíteni, és hát lecsókészítéssel foglalatoskodtunk és múlattuk az időt. Persze nem csak lecsóval, hanem mellé egyéb mással is, ami finomította és javította az ételek ízét is.

Esztergomi tanítása alatt voltak kedvenc diákjai?

Olyan nincs, hogy ne lenne az embernek kedvenc diákja, az mindig akad természetesen. Én leginkább olyanokkal próbáltam szorosabb kapcsolatot tartani, akiknek volt valami nehézségük. Akár tantárgyi nehézség, akár pedig az életében. Tantárgyi szempontból könnyű volt, mert hamar kiderült, hogy az illető ötös szinten, esetleg csak hármas szinten teljesít. Volt olyan idő, hogy bevezették a hetes osztályzatot. Igen liberális dolog volt ez... mert hogy az ember kit hova soroljon be. Nem is működött a rendszer, csak egy évig volt érvényben. Lehetetlen dolog volt, mert a hetest megadni nem is lehetett, mert az embernek valami csúcsminőségűt kellett produkálni. Az egyest meg azért nem lehetett adni, mert a kettes hármas akkor ki legyen? Szóval ilyen nehézségei voltak az embernek.

Tanítványok között akadt minden osztályban mindig egy-egy aki úgy tudta vinni a prímet. Akiben az ember megbízhatott, hogy a leckeellenőrzést becsületesen, szigorúan végzi. Osztályfőnökként pedig az volt a kedvenc, akiből kijött az, hogy úgy össze tudja tartani a közösséget. Történetesen éppen a Hagelmayer István volt a legjobb tanuló, és nem csak ebben az osztályban, hanem abban az időszakban a legtehetségesebb diák matematikából ő volt. Könyvvitelből én nem tudom megítélni, mert hamar elvették tőlem a könyvvitel tanítását, tudniillik a matematikára nagyobb szükség volt, és akkor befogtak ennek a tantárgynak az oktatására. Voltak még, név szerint már nem is tudom, de nincs értelme talán elmondani az összesnek a nevét, de a képzeletemben, emlékeimben benne vannak.

Az osztályban, amikor bemutattak, hogy osztályfőnökük leszek, két tanuló is felszisszent a Prohászka név hallatán. Kiderült, hogy ők is ezen vezetéknevet viselik. Én nekem ez szintén szimpatikus dolog volt, hogy nem vagyok egyedül. Hozzá voltam szokva, hogy Érsekújvárott rengeteg Prohászka család élt. Sőt, a párhuzamos osztályba is járt két Prohászka vezetéknevű diák. Úgyhogy meglepődtem, hogy itt is vannak Prohászkák. Kadarkai Árpád nevét kell még megemlítsem, nagyon eleven és rátermett gyerek volt.

Mint említette, Ön osztályfőnöke volt Hagelmayer Istvánnak. Mit tudna még elmesélni róla?

Vidám fickó volt. Olyan életrevaló ember. Azt tudom, hogy neki sem voltak a családi körülményei a legoptimálisabbak, mert azt hiszem özvegy édesanyja nevelte. Kirótt a többiek közül magatartásával, a társai összefogásával, az elevenségével, irodalmi érdeklődésével. Még verseket is írt leányoknak, amiket az óra alatt vagy odahaza költött. Hogy mennyire keletje volt ennek az ifjoncnak, bizonyítja, hogy a szomszéd osztályból a lányok közül elég sok rajongója akadt, és ő se vetette meg éppenséggel a leányok társaságát. De nem volt jellemző, hogy durva, vagy elítélendő a viselkedése. Azt tudom, hogy nagyon sportos ember is volt. A focicsapatban is játszott, azt hiszem a Dorogi Football Egyesületnek is a tagja volt, és szerepeltek is a különböző bajnokságokban. El is dicsekedtek mindig az eredményekről.

Marci bácsi szeretett osztályfőnök lenni?

Igen, el kell mondjam, hogy szerettem. Én szívesen foglalkoztam a tanítványaimmal. Nem csak órák keretében, hanem azokon túl is. Nagyon sok kapcsolatom volt. Séta közben társalogtunk, szakkört vezettem, aztán felkészítettem őket különböző rendezvényekre, karácsonyi ünnepekre. Ez mind a barátságokat és a közeli kapcsolatokat eredményezte az ember számára.

Önök legjobb tudomásunk szerint rendszeresen tartanak osztálytalálkozókat. Milyenek voltak ezek a találkozók?

Érdekes módon a kapcsolatom a volt osztályommal elég nehézkesen indult meg. Mindig, amikor meghirdették a találkozók időpontját, június végére esett, amikor is nekem, mint tanárnak - később igazgatónak - rengeteg dolgom akadt. Vizsgákat kellett előkészíteni, lebonyolítani, az érettségi elnöki megbízásokra kellett elutaznom, azoknak az anyagát felülvizsgálni. Szóval pont olyan zsúfolt időszakban voltak ezek az időpontok, hogy a 25 éves találkozón tudtam először részt venni. Igaz, aztán kiderült, hogy ők se jöttek olyan sűrűn össze, de a 25éves találkozó után, amikor úgy egymásra leltük újból, akkor úgy rögződött bennünk, hogy a találkozókat onnantól nem hagyhatjuk ki. Idén, ebben az esztendőben, 2011-ben az 58. érettségi találkozónkat tartottuk meg.

Most már minden évben, korábban csak 5 évente találkoztunk. Ők ragaszkodtak ahhoz, hogy szaporodjon a találkozásaink száma. Nagyon jól elbeszélgetünk. Egy a bánatom, hogy a tanítványok közül (a 30-ból) már csak 10-12-en tudnak összejönni. Valakinek a lábát vágták le, azért nem tud jönni, Kadarkai Árpád Amerikában egyetemi tanár lett.

Általában mindig csak a fiúk jönnek össze, a volt párhuzamos leányosztály egyszer felkért, s jelen voltam a találkozójukon, többször nem. Egészen más hangulat és fogadtatás volt ott. A csevegésben igazából kívül maradtam. Az egymás közötti sutyorgások nem annyira irányultak felém, hanem inkább csak egymás között társalogtak. A fiúkkal szerettek volna a lányok közösen találkozni. ,, Egy osztály voltunk. " - mondják a lányok. Valóban itt is tanítottam, meg ott is... A fiúk azonban nem voltak hajlandók a leányokkal közös találkozót tartani, pedig ők még bőven meg is vannak. Több, mint 20 fős a létszám. Mi, fiúk megvagyunk így magunk között, változatlanul jól. Az igazgató úr, Meszes Balázs az egyik ilyen találkozón jelen volt, a 4 évvel ezelőttin, egy borpincében. Úgy érzem, maradandót hagytunk benne.

Mi az Ön célja az életben?

Most már az, hogy a mindennapjaimat jól, egészségben éljem. Apám nem volt pedagógus, mégis pedagógusként élte az életét, tudniillik ő banktisztviselő volt. A győri kereskedelmiben érettségizett. Még azt is elmesélte, hogy postakocsival ment Érsekújvárról Győrbe, hogy leérettségizzen.

Nagyon ambiciózus ember volt, aki a bankfőkönyvelőségig jutott el, de a háborúban megsebesült, és hadirokkanttá nyilvánították. A banki szolgálatot már nem tudta ellátni, de mint szakembert meghívták helyben egy női kereskedelmi szakiskola óraadójának. Ott tanított könyvvitelt, kereskedelmi levelezést és gazdasági ismereteket. Ezt csinálta ő több, mint 25 éven keresztül.

Büszke vagyok rá, hogy követhettem a példáját, és hát akkor szerettem meg a pedagógusi pályát. Láttam a készülődését... Meg azt a nyugalmat, hogy nem is olyan borzasztó teher az, hogy valaki pedagógus. Aztán az én életem nem alakult ilyen ideálisan. Nekem azért meg kellett küzdeni azért, hogy az ember abból a csekély pedagógusi fizetésből megéljen, családot fönntartson.

Nekünk elölről kellett mindent kezdenünk. Nem volt egy bútordarabunk, egy ruhadarabunk se... Épp annyi volt, amit az ember éppen aznap magán viselt. Ez azt jelentette, hogy én szívesen tanítottam. Nem is akartam változtatni, pedig lett volna módom. Például Esztergomban hívtak a Szerszámgépipari Technikumba, mert ott sokkal több fizetésem lehetett volna. Nem vállaltam. Pesten, még mielőtt pedagógusi pályára jelentkeztem, előtte ott volt a nagy lehetőség, hogy könyvelő lehessek, mert akkoriban volt minden vállalat államosítása. Új szellemű könyvelőket kerestek. Ezer meghívásom és lehetőségem lett volna, hogy nagyobb fizetésem legyen a 430 forintnál, de valahogy engem a pedagógusi pálya vonzott. Nem bántam meg. Csak nem volt könnyű az életem.

Ezt a feleségem tudja a legjobban elmondani. Én reggeltől késő estig iskolában voltam. Miért? Mert letanítottam a kötelezőt, és tekintve a gyorsírás képesítésemre Esztergomban is tanítottam ezt, de Komáromban azonnal 15 órát kaptam a kötelező óraszámom mellett. 24 óra volt akkoriban a kötelező óraszám, még hozzájöttek a tanulószobai, szakköri kötelezettségek... Esti tagozaton tanítottam. Komáromban később levelező tagozat is indult, nem csak dolgozói tagozat. Megkezdtem 8-tól az órákat, és este fél 9-ig tanítottam. Így tudtunk egy olyan színvonalú életet biztosítani magunknak, hogy a családot nyugodtan fenn tudtuk tartani. Persze ez azzal járt, hogy a feleségemtől reggel elbúcsúztam, este találkoztunk és ennyi volt a napi kapcsolatunk.

Ez elég nehéz volt, de én elégedett ember voltam akkor is. Sok munka mellett élveztem a tanítást. Örültem a tanítványaim sikerének. Volt ilyen sok. Akármelyik városban, Tatabányán, Dorogon, stb. az ember csupa ismerőssel találkozik, és ők szívesen emlékeznek rám is, meg az iskolára is.

Mi volt az, ami Önt a nehéz percekben előre hajtotta, motiválta?

Mindig az, hogy az embernek tovább kell lépni a nehézségeken. Nem szabad azokból gondot csinálni és sokáig kínlódni velük. Az életet végül mindig megoldottuk, anyagi vonatkozásban éppúgy, mint családi vonatkozásban. Szerencsére a Jóisten megsegített, hogy nem volt különösebb nehézségünk sem egészségünkben, magam családjában sem, sem az utódaink körében. Ez adott egy biztonságot, egy alapot, hogy az ember úgy élje az életét, hogy tényleg van feladata, aminek eleget kell tenni. Amire én készültem, azt csináltam. Mindig örömmel töltött el, még akkor is, amikor éjjel kettőkor hagytam abba a javítást, mert azért hozzá kell tennem, hogy azért az én szakom egy nagy odafigyelést igénylő szakma. Matematika, könyvvitel, gyorsírás, gépírás... Mindegyik írásbeli tantárgy.

Tehát dolgozatok voltak, nem beszélve arról, hogyha irtattam röpdolgozatot, akkor az pluszmunka illetve azt azért ellenőrizni is kellett. Úgyhogy én az életemnek a javát dolgozatjavításokkal töltöttem el. Egy dolgozat javítása nagyon sok időbe tellett. Nem szerettem volna hónapok múlva kiadni a dolgozatot, így mindig sietnem kellett velük. Annak nincs semmi értelme, ha a diák pár hónapon belül kapja csak meg az érdemjegyét. Ezt is szívesen csináltam, igaz, hogy még néha a család is be volt vonva a javításba, mert például a gyorsírást úgy lehetett kijavítani, hogy az eredetit olvasni kellett, mert olyat közbe nem lehetett, hogy ide is, oda is pillantok. Később aztán egy kicsit mechanikusabb módon is sikerült ezt kivitelezni, a magnó megjelenésével. Akkor még nem volt az, hogy megállítom, visszapergetem gyorsan. De azért már akkoriban a magnó is nagy segítség volt.

Marci bácsi milyen értékeket tart fontosnak az életben?

A tisztességet és a becsületet elsősorban, és a kötelességtudatot. Ez vezérelt mindig. Ezt úgy alapkőnek tekintettem, hogy ne csapjam be a diákot, azzal hogy eltüntetem a dolgozatát, vagy ki se javítom, és valamit ráírok. Ez a dolog még nagyon jellegzetes volt, amikor érettségi elnökként idegen embereket kellett, hogy bíráljak, tanárokat meg diákokat is. Itt volt mindig az emberben egy olyan probléma, hogy a tisztességet és a becsületet meg kéne őrizni.

Mindenkor sikerült, bár néha az ember behunyta a szemét, hogy se a tanárnak, se a diáknak ne ártson, mert a humanizmusnak is érvényesülnie kellett. Azért mindenkor hozzátettem, megmondtam, ha nem is jegyzőkönyvileg, de arra irányult a beszélgetés, hogy mire kellett volna figyelni; mert bizony azért akadtak problémák, amiket jobb, ha az ember megold, mint hogyha csak szemet hunyna fölötte, mert akkor a problémáját nem tudja kiküszöbölni.

Marci bácsinak mit jelentett a tanári lét?

Az életemet. Valahogy nem is tudom elkülöníteni a kettőt egymástól. Erre a pályára készültem, ezt sikerült megvalósítanom, voltak eredmények. Az elismerés jól esett. A pedagógusi pályát hivatásból választottam, pedagógiai munkámat mindvégig politikai elkötelezettség nélkül végeztem. Így nyertem el az Oktatásügy Kiváló Dolgozója, majd később a Kiváló Pedagógus díjat. Nyugdíjas koromban a város megtisztelt a Pro Urbe Komárom kitüntetéssel, utódiskolám pedig első ízben ítélte oda az oktatási intézmény pedagógiai közössége által alapított Kultsár István-díjat. Korom előrehaladtával arany, illetve gyémántdiplomás tanárrá ,,léptettek elő".

Az érsekújvári gimnáziumban rengeteg példaképem akadt. Valahogy éreztem, hogy a tanári lét nekem való. Az ember nem hiába dolgozott, észrevették, hogy a munkám nem eredménytelen. Nagyon sok pozitív visszajelzést is kapok. Ez megnyugtatta az embert, új erőt adott, és ösztönzött a továbbiakban, hogy ne legyek pályaelhagyó, mint, ahogy az manapság a pedagógusok között jellemző. Engem ilyesmi sose vonzott, és nem is csábított.

Egy ilyen rendkívül sok tapasztalattal rendelkező ember, mint Ön, mit üzenne a mai diákoknak, iskolánk pedagógusainak?

Befejezésül egy intelmet szeretnék az iskola jelenlegi tanulói, illetve nevelői, tanárai számára közvetíteni:

Kedves lányok, fiúk - az iskola jelenlegi diákjai! Becsüljétek meg az iskolátok által nyújtott adottságokat! Fordítsátok a magatok hasznára és javára a megszerzett tudást, ismeretanyagot - ez nem csak egyéni érdek, ez nemzeti érdek. Így ősz fejjel arra kérlek benneteket, hogy legyetek lelkes harcosai és munkásai a nemzetnek, mert a boldogabb magyar jövendő a ti kezetekbe van letéve.

Kedves Kartársak! Egy nemzedéknek, mely kezetek közt formálódik, szilárd hitre és megingathatatlan világnézetre szüksége van. És ez nem csak az iskolától, hanem közvetlenül tőletek is függ. Legyen tehát ez a jubiláló intézet is a szilárd és magabiztos jellem kinevelésének helye, ahol minden tanuló a tudásbéli ismeretek mellett olyan világnézetet kap, hogy kilépve az életbe, az iskolában kiformált jellem és szellem segítségével a nemzetnek hasznos és értékes tagjává válhasson - és váljék is!

Zárszóként…

Visszagondolva az Esztergomban töltött négy évemre, csak köszönettel tartozom ennek az iskolának. Elsősorban munkát adott egy otthonából elűzött, „hontalan" pályakezdőnek, aki kellő irányítással és nagyfokú leterheltséggel hozzászokott a pedagógusi élet nehézségeihez. Megedződve folytathattam a továbbiakban ezt a nemes munkát, amit az ifjak nevelésével az új hazámért és nemzetemért tehettem és tettem.

Még valamit köszönhetek az esztergomi működésemnek. Itt és ebben az iskolában ismerkedtem meg a jelenlegi párommal, akivel idén fogjuk megünnepelni gyémántlakodalmunk keretében 60. házassági évfordulónkat.

Nagyon örülök, hogy megkerestek egy olyan iskolából, ahol én nem sok nyomot hagytam. A tanítványaim még most is emlékeznek rám, maga az iskola is előkotort a múló homályból. Örülök, hogy mint élő ember, élő emlékezete lehetek az iskolának.